#535 Próbálom sűríteni a várost

(Kéri Márk, III. díj / Third Prize)

Most épp száz szóvá. Mindig próbálkozom ezzel, de általában még sűrűbbé. Először dalszöveggé, aztán verssé, egy mondattá, majd egyetlen szóvá, de még egyetlen szó sem elég sűrű. Sűrítem tovább. Egy ezer éve magamban mormolt imává, inkább az ima gondolatává vagy egy szerelem zörgéseivé, egy elhalkuló fogadalommá. Egy híd ívelésévé, egy szél zuhanásává, egy örök fiatalság
emlékévé, egy szorongássá, egy zongorán félreütött hanggá, hatvanezer ember egybehangzó nevetésévé, egy átüldögélt délutánná, egy szoborrá, ami igazából kettő, egypár völggyé, egy lakóteleppé. Egy távozássá majd egy vis -szatéréssé, egy honvággyá, de… A város: város. Maximális sűrűségét elérte. Hígítani nem is akarom.

I’ll try to condense the town

Into 100 words. I’m always trying, but I usually condense it even more. Into song lyrics, then a poem, a sentence, a single word, but no word is dense enough. Further. Into a prayer I have muttered to myself for 1000 years, or rather the thought of a prayer, or the murmur of a love, a dying vow. A bridge’s arch, a dying wind, the memory of an eternal youth, an anxiety, an off-key piano note, the united laughter of 60,000 people, a long afternoon, a statue that is really two, a pair of valleys, a housing estate. A departure, then a return, homesickness, but… The town: town. It has reached its maximum density. I don’t want to dilute it.